Egy kicsit sikerült már itt az elején megcsúsznom a BloggerKépző kihívásával, de így is megírom a lemaradásom. A mostani téma a legkorábbi gyermekkori emlékem.

Van sok-sok kép a fejemben, amiről szeretném elhinni, hogy emlékek (pl. ahogyan a papám beszél hozzám), de tudom, hogy ezeket csak később, képek és mesék alapján raktam össze. (Majd ezekről a hamis emlékekről is tervezek bejegyzést készíteni) Az első valós emlékem 2 éves koromból származik.

2003-ban történt, hogy új lakó érkezett a házba. Pontosabban a húgom. Emlékszem amikor apával bementünk a kórházba és egy teljesen fehér szobában ott feküdt anya egy ágyon és ott volt mellette egy kis izé. Egy picike, vörös, nyűgös izé. Egy kisbaba.

Eleinte igazán örültem neki, hiszen melyik kislány ne örülne, hogy lett egy mozgó játékbabája? Aztán hazahoztuk.

Emlékszem ahogyan beültettek először engem a fehér trabantba a kórház udvarán, aztán mellém rakták a kis kék hordozójában a húgomat is. Ekkor rakták először mellém. Nagyon még fel se fogtam, hogy ez milyen változásokat fog hozni. Ki gondolná, hogy egy kis törékeny baba változásokat hozhatna? Egy 2 éves kislány biztosan nem.

Az örömöm nem tartott sokáig. Otthon rá kellett döbbennem, hogy az új lakó vagy alszik vagy sír és anyáék mindig vele foglalkoznak. Azt hittem engem elfelejtettek. Pár héttel később odamentem a szüleimhez és megkérdeztem nem vihetnénk-e vissza oda, ahonnan hoztuk?

Ez már több mint 15 éve történt és nem, nem vihetjük vissza a mai napig sem.

Egyébként imádom a húgomat, de kiskorában tényleg rengeteget sírt, amit akkor nemigazán díjaztam. Manapság meg már örülök, ha szóba áll velem (duzzogós kamaszkorszak).

Ez most kicsit rövid lett és csak sokadjára állt össze, elnézést érte.

Nektek mi a legkorábbi emléketek?