Végre megszereztem az autós jogsimat is, így véget ért egy számomra igen megterhelő szakasza az évnek. Szeretném elmesélni nektek, hogyan éltem meg ezt az egész folyamatot és szeretnék támogatást nyújtani azoknak, akik hasonlóan éreznek.

Azt már az elején elmondom: én nem akartam ezt a jogsit. Mármint, persze később megcsináltam volna, viszont még nem érzem, hogy hasznát venném, illetve, hogy elég érett lennék hozzá. A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy előbb legyen jogsim, mint érettségim. Augusztusban töltöttem be a 17-et, onnantól még februárig sikerült húznom a beiratkozást.

Több autósiskolának is utánanéztem, ismerősöket kérdeztem és így sikerült egy olyat találni, ahol még ismerősünk is dolgozott és online képzés is volt. A KRESZ tanfolyamot ebben az online rendszerben végeztem el, mivel egyrészt nem szerettem volna este/hétvégén még iskolapadban ülni, másrészt egyszer a kismotoros jogsinál már végighallgattam, harmadrészt így még tovább tudtam húzni. Közben mindig volt valamilyen indok, ami miatt nem haladtam az anyaggal.

Júniusig sikerült elhúznom, amikor még megvárták szüleim, hogy letegyem az infoérettségit, aztán mentünk vizsgaidőpontot kérni. Ez kb július közepén volt. Elsőre sikerült a KRESZ, nem is aggódtam rajta, hiszen nem volt túl sok új infó a motoroshoz képest. Innen két hét várakozás következett.

Eleve utálok telefonálni, hát még ha tudom, hogy olyan ügyben keresnek, mint a vezetés. Nem voltam telefonközelben amikor a hívást kaptam, így még legalább másfél óráig tartott (közben pár hisztivel), hogy visszahívjam az oktatót (legalábbis feltételeztem, hogy idegen számról ő keres). Valahogy így nézett ki a beszélgetés:

-Helló! Dooir vagyok, volt egy nemfogadott hívásom erről a számról!

-Szia! Hát úgy néz ki én leszek az oktatód. Mi a mai programod?

-Nincs különösebben semmi.

-Oké, akkor egy óra múlva ott vagyok nálatok.

Én azt gondoltam, hogy majd egy holnapi vagy jövő heti időpontot beszélünk meg, de nem. Mivel ismerős, tudja hol lakunk, így tényleg egy órával később ott is volt. Nekem az alatt az egy óra alatt minden bajom lett. Hát amikor meghallottam, hogy egyből két órát vezetek.

Jó volt, hogy kijött hozzánk, mert így legalább nem a városi forgalomban kellett először vezetnem, csak a faluban. Ami még pluszba jó, hogy a falu végén lakunk, így elindulni tudtam gyakorolni a semmibe vezető úton, amerre más nem nagyon jár. Viszont a következő órától már a városban találkoztunk.

Nem is akárhol, hanem a vizsgabázison. Képzelhetitek, alapból félek a vezetéstől és már a második órán ott ültem azok között, akik épp vizsgázni mentek. Odafele olyan sírógörcs jött rám, hogy nehéz volt megállnom, hogy ne bőgjem el magam.

A városi közlekedés még mindig nem tetszik, az elején meg pláne nem tetszett. Főleg, hogy nem ismerem az utakat, a szokásokat. Falun legalább tudom melyik kanyarnál jönnek ki elém akkor is, ha nekem lenne elsőbbségem (bár igazából elsőbbsége annak van, akinek megadják). Viszont a város nagyon más.

Nem ment rosszul, sőt az oktató szerint ahhoz képest, hogy az elején voltam elég jól ment, de olyan szinten megijedtem, hogy utána biciklire nem voltam hajlandó ülni (megjegyzem: még mindig nemigazán merek), az meg, hogy a robogómmal közlekedjek eszembe se jutott.

Ez még augusztusban volt, akkor egy hétig minden reggel mentem vezetni. Én azon a héten minden nap valami új tünetet produkáltam, a szervezetem nagyon tiltakozott a vezetés ellen. Aztán elkezdődött az iskola és már nem tudtam otthon szenvedni, de még így is meg lehetett állapítani melyik nap mentem vezetni. A pulzusom majdnem a dupla annyi volt a vezetős napokon, mint a normál napokon. Mostanra már az egyszerű, has és fejfájás mellé bejött a hányinger, izomremegés, hasmenés, alvatlanság. Ez mind csak azért, mert aznap vezettem. Ne tudjátok meg milyen nehéz volt ma összekaparnom magam a vizsgára.

Két hete eljutottunk addig, hogy vizsgaidőpontot kértünk. Onnantól nem volt olyan perc, hogy ne a vezetés járt volna a fejemben. Folyamatosan kattogtak a fejemben az útvonalak, kanyarok, körforgalmak, szituációk. Konkrétan belebetegedtem. Nagyon reméltem, hogy ez a mai sikerül és igen, sikerült, így véget ért ez a szenvedős időszak.

Végül is én azt tanácsolom, hogy ha nem érzed magad rá alkalmasnak, akkor ne kezdd el a jogsit, mert megutálod a vezetést ott, ahol van. Ha pedig már csinálod, akkor ne görcsölj rá (tudom, könnyű mondani), mert csak neked lesz rosszabb.

Sok sikert mindenkinek, aki a jövőben tervezi megszerezni a jogosítványát! Az izgulósoknak pedig: Nyugi! Nem vagytok egyedül.

.

.

.

Dooir