A barátságkarkötőket senkinek nem kell bemutatnom, kis csicsás ékszerek, amiket a legjobb barátnők viselnek általában. Legtöbbször alsós korban találkozni ezekkel, én viszont most, 17 évesen kaptam meg az első ilyen karkötőmet. Elmesélem hogyan.

Említettem már, hogy táncolok. 5 éves korom óta a csapat tagja vagyok, tehát azért már van egy kis táncos múltam. Még most is emlékszem az első fellépésünkre, ahol nagyon izgultunk. Persze, hiszen akkor még csak ovisok voltunk, a nézőtéren pedig rengeteg ember ült. Az öltözőnkben egy másik, idősebb csapat is ott volt. Néhányan közülük odajöttek és bíztattak minket, elterelték a gondolatainkat, beszélgettek velünk. Akkora szónak számított akkor, hogy az idősebbek velünk szóba álltak. És tényleg segítettek. Elhatároztam, hogy én is ilyen leszek.

Most, 17 évesen az egyik „legöregebb” vagyok a csapatban. Vannak olyan edzések, ahol csak felső tagozatosok vagy idősebbek vannak, de vannak olyanok is amikor még az alsósok meg néhány ovis is ott van. Amikor picikkel vagyunk, akkor én mindig meghallgatom őket, hagyom, hogy az ölembe üljenek, nyújtok velük. A nagyobbak sokszor furcsa szemmel néznek rám, hogy már megint a picikkel vagyok vagy épp sajnálatot látni rajtuk, mintha azt mondanák „Jaj, szegény Dórit már megint nem hagyják békén” pedig nem így van. Én ezt élvezem és kifejezetten szomorú vagyok, ha valamelyik kisbarátom épp nem tudott jönni (például ma kiderült, hogy az egyikük elköltözött úgyhogy ez eléggé lehangolt).

Ma volt az első edzés idén. Még bemelegítés előtt le szoktunk ülni egy nagy kupacba megbeszélni az élet nagy dolgait, kibeszélünk mindenkit és persze várjuk a tánc kezdetét jelző névsorolvasást. Odaült mellém az egyik kis pártfogoltam és egy karkötőt nyújtott felém. Először azt hittem csak megmutatja mit kapott, de nem. Közölte, hogy ő ezt most nekem hozta és mutatta, hogy neki is ugyanilyen van csak kék helyett rózsaszín szívecske van rajta. Mondta, hogy először másnak akarta adni, de inkább az enyém legyen mert én jobb barátja vagyok. Felvettem és vigyorogva mutogattam a többieknek, hogy ilyen aztán nincs mindenkinek. Ezután jött egy fontos kérdés, hogy szeretem-e az egyszarvúakat? Persze, hogy szeretem, mindent szeretek, ami gyerekes és aranyos. Erre a kislány mondta, hogy akkor lehet még unikornisos kulcstartót is tud nekem szerezni, mert kapott ötöt és a barátai között szeretné szétosztani.

Annyira jól esett ez az egész, talán eddigi életem egyik legmeghatóbb jelenete lett ez a mai. És nem csak azért, mert lett egy karkötőm. Hanem mert életem első barátságkarkötőjét kaptam egy kislánytól. Még soha senkitől nem kaptam ezelőtt. Meg az, hogy a barátjának nevezett és a tánc további részében is végig vigyorgott rám. Az a vigyor mindent megér. És ezért én nem tettem mást, csak meghallgattam, hagytam, hogy kontyba kösse a hajam, táncolás közben rávigyorogtam, odafigyeltem rá. Ez mind apró kis dolog és mégis elvezetett az első barátságkarkötőmhöz.

Nektek volt valaha barátságkarkötőtök?