Előre látom, hogy ez egy megosztó cikk lesz, hiszen egy elég tabunak számító témát érintek benne. Ez a téma pedig a mentális betegség és hogy milyen egy ilyen beteg környezetében lenni. Ez nem ellenük szól, csupán egy másik szemszöget szeretnék megmutatni.

Mint az már a címből kiderült az egyik osztálytársam a cikk ihletője, a továbbiakban ő lesz Pisti. Már kilencedik óta tudjuk, hogy problémái vannak a dühkezeléssel, de azt konkrétan nem sikerült megtudnunk, hogy mi a baja. Lehet furcsán hangzik, hogy ennyire tudni akarjuk, de úgy vagyunk vele, hogy akkor talán jobban tudnánk, hogy hogyan kezeljük és elnézőbbek lennénk vele.

És mitől olyan nehéz elnézőnek lenni? Mert ő megtehet olyan dolgokat, amiket mások nem és ha kérdőre vonjuk a tanárt, hogy neki miért hagyja, akkor annyi a válasz: „Papírja van róla”. Na de miről is? Arról, hogy órákon aludhat, olvashat, székeket, táskákat, köveket, tolltartókat dobálhat másoknak, kukákat rugdalhat, szabadon dühönghet? Mert ez mind mostmár mindennapossá vált és a tanárok csak legyintenek rá.

Van pár olyan tanár, akik szólnak neki mondjuk az alvásért, de mint nemrég kiderült ezek a tanárok nem tudnak arról, hogy beteg. Ez is csak úgy derült ki, hogy volt pár nap amikor Pisti nem jött be és akkor el mertük mesélni miket csinál. Ugyanis, ha ott van még csak szóba se lehet hozni, hogy mondjuk előző órán hozzávágott egy széket valakihez, mert akkor már röpül a következő is. Pár hete az egyik tanárnak meséltünk Pisti legutóbbi dühkitöréséről, mire megkaptuk, hogy biztos csak most gyűlt benne össze a stressz. A tanár le volt döbbenve amikor közöltük, hogy ez már kilencedik óta megy. Mi valamiért azt gondoltuk, hogy ezeknek az incidenseknek híre megy legalább a tanáriban, de nem.

Osztályfőnökünk profi a titkolózásban és a dolgok eltusolásában. Ő az egyetlen, akinek szólhatunk, ha probléma van, ő pedig annyival letudja, hogy majd beszél a szüleivel, esetleg Pistivel is és kiad neki egy nap szabit. Szerintünk ez nem megoldás. Az első pár esetnél még úgy voltunk vele, hogy rendben, anyukájára biztosan hallgat, lesz egy napja lenyugodni meg ilyenek. Viszont amikor már mindennapossá válnak a dührohamok és még csak meg se merünk szólalni a közelében (nem hozzá beszélni, csak a közelében) akkor mi ezt nem tartjuk megoldásnak.

Egyszer megkockáztatta egy osztálytársunk, hogy igazgatónőhöz ment egy ilyen után. Szerintetek ki kapott lecseszést? Hát nem Pisti.

És ami a legrosszabb, hogy nem tudjuk mivel váltjuk ki belőle a dühöngést. Volt már olyan, hogy a terem másik felében nevetgéltek valamin és ő a fejébe vette, hogy biztosan rajta nevetnek és hopp, egy tesizsák már repült is. Volt olyan, hogy hátulról előre kellett adni a dolgozatokat és az előtte ülő nem fordult egyből hátra, ezért Pisti azt találta megoldásnak, hogy az előtte ülő nyakába szúr egy tollat (szerencsére a tanár pont ott volt és elkapta a kezét mielőtt komolyabb sérülést okozott volna). Azóta minden ültetésnél félünk, hogy most ki kerül elé.

Higgyétek el, nagyon jól tudom milyen amikor nincs minden rendben a fejedben. Igaz nincs róla papírom, igaz nálam még működik az önkontroll, igaz én nem így éltem le az életemet, de meg tudom érteni. Azt viszont nem, hogy ekkora tabuként kezeljük ezt. Igen, tudom, hogy elég szar annak, aki beteg, de azt sem tartom jónak, hogy 30 másik gyerek rettegve megy be a terembe, hogy vajon ma Pisti kinek fog neki menni.

Szeretném, ha ezeket a betegségeket nem tabuként kezelnénk, ha lehetne róla beszélni (legalább az osztályfőnökkel). Szeretném, ha az érintettek is tudnák, hogy nem azért érdekelnek a részletek, hogy bánthassuk, hanem azért, hogy megértsük.

Ha esetleg olyan is olvassa kinek valamilyen betegsége van, esetleg a közvetlen környezetében van ilyen személy, azoktól szívesen meghallgatnám, hogy ők hogyan látják ezt az egészet.